Részlet a “Volt még egy istened, egész jó Isten ” című fejezetből:
“Ez alatt a három nap alatt a stressz egyre fokozódott a családban, de a gyülekezetben is. Végül behívtak a rendőrségre, kihallgattak. Valószínűleg már úgy gondolták, hogy ő az a fiatal lány, akit személyi igazolvány hiányában eddig nem tudtak azonosítani, de ezt még nem mondták meg. Kíváncsiak voltak, mit tudok az eltűnt személyről, veszekedtünk-e, meg a többi szokásos kérdés. Nézték, hogy igazat mondok-e, és én igazat mondtam. Nem veszekedtünk és fogalmam sem volt, hol lehet. Délután két testvérével izgultunk a lakásomon, mikor csöngött a telefon. A rendőrség hívott. Menjek a Lenhossék utcába, azonosítani egy holttestet. Autóba ültünk hárman, odamentünk, lementünk egy sötét boltíves pincébe, egy hordágyon feküdt. Kopasz volt, kissé már felpuffadt. Kérem a kezét, mondtam, és szabaddá tett karján láttam a tetoválást. Ő az, mondtam és kaptam valami idegösszeroppanásszerűt.
Három napig hevertem, mint egy darab fa, inni se tudtam, nemhogy enni. Jöttek, persze, később a gyülekezetből is, akiknek megmondtam, hogy nem kellett volna ennyire ellenem vadítani, meg hogy akarok beszélni a fősátánnal. Ismét Petrőcz Levente intézte a találkozót. Én megkértem Micánka legidősebb bátyját, hogy jöjjön velem, mert két tanúbizonyságra megáll minden dolog. Autóval értünk jöttek, tekeregtünk úgy háromnegyed órát, nyilván azért, hogy lejárjon a magnó, ha van (nem volt nálam), aztán kikötöttünk az akkori székházukhoz legközelebb eső presszóban. Tíz-húsz perc múlva megérkezett, bőrkalapban, hosszú ballonkabátban, voltak vele még heten-nyolcan, gondolom, jól beimádkozva, hogy megkötözzék a bennem lévő gonosz démonokat.
Persze, mindenki tudta, mi történt. Egy darabig csend volt, egymás szemébe néztünk, ezúttal hosszabban. Végül megkérdeztem: hol van a szellemek megítélése, hol a gyógyítás ajándéka? Azt válaszolta, hogy nem lehetett észrevenni, mert mindig hátul állt. Persze, nem volt arról szó, hogy nagyon nekiálltam volna szájalni. Megkérdeztem, hogy történhetett szerinte, annak ellenére, hogy ilyen lelkes szektatag volt. Azt felelte, hogy pillanatnyi elmezavar. Ésszerű magyarázatnak szánta, de én azt gondoltam, hogy egy (természetesen a tragédia pillanatában is fennálló) megváltozott tudatállapot volt, amit szerintem gyakorlatilag ő maga idézett elő, de amit meggyógyítani nemhogy nem tudott, de észre sem vett. Ezt gondoltam, de nem mertem mondani, mert gyáva voltam, összetört, és (mi tagadás): féltem is. Tudja, hogyan uralja le a környezetét. Kicsit azért aggódott, mit fognak szólni az emberek, ezért közölte, hogy ad egymillió forintot. Mondtam, hogy még el sem temették. Korai volna még pénzről beszélni. Szóval nem volt sok értelme találkozni vele.
Néha szoktam arra gondolni, hogy azért csinálta a Micánka, amit tett, hogy beszéljük meg mi ketten a Sándorral, hogy melyikünknek van igaza. De hát mi beszélnivalónk volna egymással? Engem nem zavar, ha nem jár a koncertjeimre, jó lenne, ha őt sem zavarná, hogy nem hallgatom a prédikációit. Nem tudja senki, csak a feleségem, meg az Isten, miért történt valójában.
Egy pillanatig sem gondoltam, hogy a szektából bárki a halálát kívánta volna, de azt szoktam gondolni, hogy azzal a nagy átkozódástömeggel, amit rám árasztottak, őt találták el, hiszen ő valóban érzékenyítve volt arra a démonoktól hemzsegő pszeudo valóságra, amelyben ők élnek. Halála után úgy olvastam a szerintük szintén „démonoktól hemzsegő” pszichológiai könyveket, mintha felvételizni akartam volna az egyetemre. Paranoia (grandiózus), depresszió, hipnózis, pszichopata cezarománia, tömeglélektan. Meglepett például az a kelleténél kevésbé közismert tény, hogy a paranoia fertőző. Lelki infekciónak is nevezik. Akkor már késő volt.
Orvoshoz nem fordult. Csak otthon, vagy a gyülekezetben volt, csak hitesekkel érintkezett, és én hiába láttam, hogy baj van, rám egyáltalán nem hallgatott. A felemás iga nagyon rossz dolog, annyira, hogy a Sándor szerint, ha az Istennek se akar megtérni a renegát férj, akkor szabad elválni. Püff neki. Jézus nem sűrűn változtatta meg a törvényt, hisz azért jött, hogy minden törvényt betöltsön, ez esetben mégis azt mondta, hogy „hallottátok, megmondatott a régieknek, hogy szabad elváló levelet adni, de én új parancsolatot adok”.
Nincs világi bíróság, amely ítéletet tudna hirdetni a Hit Gyülekezete vezetője (felesége, pár fanatizált haverja) és az én peremben. Csak az Isten tudja eldönteni, hogy melyikünk méltó a főtörvényszékre és a gyehennára. Ez majd halálunk, vagy az utolsó ítélet napján fog kiderülni, és én tényleg kíváncsian várom, lesz-e ilyen igazságszolgáltatás, és ha igen: mi lesz az ítélet.”
